Hallgatóként azt gondoltam, hogy a tanári pálya nem nehéz, csak tele van kontraszelektált nénikékkel és balfaszokkal. Valószínűleg a társadalom nagy része hasonlóan gondolkodik, mindig meglepődnek, amikor megtudják, mivel foglalkozom. Nem hordok csipkegallért ugyanis. Ezzel a gyerekek is így vannak. (Ők sem hordanak csipkegallért.) Nagy a sokk, amikor először belépek egy új osztályhoz, ez először nyilván hízelgő, de aztán mindig rájövök, hogy sokkal inkább bosszantó. Ha pályakezdő vagy, akkor laza - ez egy axióma a gyerekek számára. Amikor kiderül, hogy vannak elvárásaid, követelményeid, akkor hirtelen csökken az ázsiód. Jó, próbálok nem okoskodni és szintén nem általánosítani.
Az egyetemen rengeteget tanultam a gyerekek életkori jellemzőiről, de ezt leszámítva hasznosítható tudást a viselkedésükről, gondolkodásukról egyáltalán nem. Ez visszaüt. Kábé csak azt hallod, hogy a GYERKŐCÖK mennyire cukik, a kamaszok elviselhetetlenek, rettegni kell tőlük. Kösz. Nem kapsz a kezedbe semmilyen iránymutatást arra nézve, hogy mi van akkor, amikor nem az történik, amit vársz vagy amit kérsz. Fegyelmezésről kérdezel? A válasz a kooperatív csoportmunka. Jéjjj! Akkora gyerekeknél, akiknek a legérdekesebb dolog evör, hogy a szomszéd padsorban ülő másiknak mi a kedvenc színe. Amikor a táblánál állsz, és kétségbeesetten kotorászol az agyadban, mit is mondtak az egyetemen, erről? Semmit, oldd meg. Nyilván elsődleges egy pedagógiai gondolkodásmód és koncepció kialakítása, nem vitatom, de hasznos lett volna erről legalább egy beszélgetést, vitát indítani valamelyik szemináriumon.
Végül aztán lépned kell, ha nem akarod, hogy szerencsétlen kis penészvirág légy, akit élből lenéznek a gyerekek. Amikor már azon gondolkoztam, hogy EZÉRT görnyedtem éjszakákon át Gadamer fölé (nem úgy :D), rájöttem, hogy ha nincs paradigmaváltás, meggyűlölöm a munkámat nagyon gyorsan. Számomra a komfortérzet-nélküliség lélekölő, mindentől elmegy a kedvem, ha nem vagyok elégedett a környezetemmel. És azt nem vehetem adottnak, meg kell teremtenem. Ha szarul érzem magam, úgy is tanítok. Úgyhogy ma átmentem autokratába, hogy kijelöljem a határokat. Kicsit utálnak most, az biztos, de nyugi van, nem kell ordítoznom, és ami a legjobb, nem kell használnom az Antalné-féle csendjelet. :D Egyébként rohadt nehéz, meg sajnálod is a gyerekeket, de muszáj.
