A tizenegyedikesekkel ma az élet értelméről, a halál utáni létről beszélgettünk Kölcsey Vanitatum Vanitasa kapcsán. Néztünk mellé egy kis Holt költők társaságát (carpe diem-jelenet), felolvastam egy részletet Janne Teller Semmijéből. Sokan értékelték, páran nem. Egész jól párhuzamba állíthatók ezek a szövegek, jól működnek együtt. Annyira belelendültünk a témába, hogy átcsúszik a következő óránkra is, jövő hétre. Menet közben jött az ötlet, és feladtam nekik, hogy írjanak egy minimum egy oldalas (tök rövid, de még ez ellen is ágáltak páran) írást arról, miért hiszünk/hisznek az emberek a halál utáni életben. Már nagyon kíváncsi vagyok. Az egyik, amúgy általában elég passzív srác azt mondta kifelé menet, végre egy olyan esszétéma, aminek van értelme. Örül a kis fejem ilyenkor. (Még a szünetben is utánam jöttek páran, hogy folytassuk a beszélgetést. Wow.)

Csoportbontásos óráim is vannak, de közéjük ékelődik teljes csoportos óra is, ami majd később szépen átfolyik nyelvtanba, de addig mindenféle játékos képességfejlesztés van, amint mindannyian imádunk, a kölkök is és én is, rendre végigvihogjuk az órákat, és közben brutál módon fejlődnek. A játékos alatt nem azt kell érteni, hogy szaloncukorpapírba csomagolt abált szalonna, mint amilyenek a magyarórai játékok szoktak lenni (helyesírási totó :D), tényleg szórakoztató.

Talán ismeritek a Dixit nevű társasjátékot. Ehhez a feladathoz ennek a kártyáit (kiegészítőt elég venni, akkor csak azt a nyolcvan-akárhány kártyát kapjuk meg, amire szükségünk van, bábukat meg táblát nem, így persze olcsóbb is) használom. Nagyon részletgazdag, szépen kidolgozott képek vannak benne, lent mutatom. Párosával ülnek, kapnak pár kártyát (minél többet, annál nehezebb a feladat persze), ezek alapján kell egy mesét írniuk. Mindig elég szürreális lesz, mert itt kifejezetten jól jön a kreatív ökörködés. Fel kell használni az összes lapot, tetszőleges sorrendben. Bele lehet szőni az egész képet, de elég csak egy objektumot/alakot felhasználni róluk. Ez mindig jól sül el, persze ügyelni kell a párok kialakításánál a heterogenitásra. Ha végeztek, felolvassák a történeteiket. Lehet úgy is, hogy közben a többiek látják, milyen kártyákat kaptak, de ez elhagyható.

Ha nehezíteni akarunk, kaphatnak szókártyákat is (három perc felírni 15 szót cetlikre, de használhatunk Activity-kártyákat, Tabu-kártyákat, tényleg akármit), vagy felírhatunk random kifejezéseket a táblára. Motiváló, ha ők mondhatják meg, milyen szavak kerüljenek fel. Ilyenkor ugyanaz a feladat, ami a képekkel is - be kell szőni a kifejezéseket a történetbe. Én ezt sosem osztályzom, nehogy stresszelje őket, de elképzelhető, hogy fogalmazásjegyet kapjanak rá, ha már sokadszorra csinálják. Ekkor nyilván kiesik a pármunka. 

A hallás utáni szövegértés fejlesztésének legklasszikusabb módja, ha párokba rendezed a csimótákat, adsz nekik egy-egy térképet (ezek általában nem egyformák), amire be kell rajzolnia a pár egyik felének az A-ból B-be vezető utat úgy, ahogy a másik magyarázza. Ez nem túl izgi.

Ma azt csináltuk, hogy felrajzoltam a táblára egy sematizált, de vicces részletekkel ellátott emberpárt, aminek egyik felét papírral letakartam. Utána szokásos: az egyik gyerek háttal van a rajznak, nem látja, a másik instrukciói alapján kell lerajzolnia, majd amikor végeztek, szerepcsere, és a rajz eddig nem látható felét felfedem, a másikat letakarom, és jöhet ugyanaz. Végül felfedem az egészet, és nevetünk, hogy ki hogyan értelmezte az utasításokat. Szeretik nagyon. Hallás utáni szövegértést fejleszt, mert nem mutogathatnak, csak szóban instruálhatják egymást, beszédkészséget, együttműködői kompetenciát stb. És nekem sem kell ronggyá készülnöm magam. :D

A bal oldali figurát menet közben muszáj volt módosítanom, mert a táblára először felkerült verzió úgy nézett ki, mint egy ortodox zsidó. :D Nem akartam, hogy ezen menjen a vihogás, így végül egy fura zsidó Slash hibrid lett belőle. :D

Múlt hét elején annyira nehezen ment minden a kicsikkel, és annyira lehetetlenül viselkedtek, hogy kis híján elbőgtem magam. Sírva kirohanás még a didaktika könyvben is szerepel, ugye. :D Tehetetlennek éreztem magam, nem voltam ura a helyzetnek és a csoportomnak sem. Másnap beköszöntött nálunk a fasizmus: ülésrend, felállítás, hangerő (részemről), a klasszikusok. Azóta elég ránéznem egy gyerekre, hogy észrevegye magát, néha rászólok, de csak a nevét mondom, és könyvtári csend lesz. A hiányzó házik miatt már egy csomó karót kellett beírnom. (Ismerjük, ugye? Akkora egyest kapsz, fiam, hogy kilóg a naplóból. :D Akkor hulljon ki az összes hajam, ha én is kimondom ezt a mondatot.) Így megy ez.

Egy hét leforgása alatt nagyon megváltozott az óráimon a csoportdinamika. Nyilván mindennek az alapja az, tudják, hogy milyen leszek, ha megy az öncélú dilizés. Ne a szofisztikált humor csimborasszójára gondoljatok ilyenkor, hanem a klasszik hetedikes humorra. Az igazi agyrohasztós-fingós-buzizós viccelődésre. Borzalom. :D A másik oka a beállt változásnak egy PECSÉT. Az alant mellékeltek közül nekem baglyos-kiváló teljesítményes van, ezt kapják plusz helyett, ebből 10 egy ötös. (Fenntartásaim vannak a negatívan visszacsatoló pecsétekkel kapcsolatban, nem hiszem, hogy komolyan vehető és helyére kerül egy olyan üzenet, amit egy krumplinyomdával adsz a gyerek tudtára.) Ezt tulajdonképpen az amerikai aranycsillagozás inspirálta, meg hát egyszerűbb és gyorsabb is, mint a piros ponttal való baszakodás. A gyerekek a füzetükbe kapják, így azt biztos nem hányják majd el, meg behozzák az órára, mert csak a füzetbe kaphatnak pecsétet, és durván elkezdtek versenyezni, hogy kinek mennyi van, kinek lesz hamarabb ötöse. Ráadásul a fiúk. Ez teljesen ellentmond az előzetes elvárásaimnak (kösz, ppk!). Mindenesetre MŰKÖDIK, olyannyira, hogy előreülnek a gyerekek, hogy jobban lássam őket, ha jelentkeznek, csalódott ojjmmal reagálnak, ha nem őket szólítom fel, kábé kiesnek a padból stb. Sőt ma az egyik kissrác csalódottan mondta, hogy olyan kár, hogy nincs mindennap órájuk velem. Kurva jó érzés. :))

Jaa, és a 18 évesek is rá vannak állva a bagolyra, nehezményezik, hogy náluk nem ez a rendszer van, kérik a kezükre a pecsétet. :D

A kicsiknek fogalmazást kellett írniuk arról, mitől lesz valaki a legnépszerűbb vagy a legnépszerűtlenebb az osztályban. Pár gyerek (de tényleg csak egy-két) kivételével mindenki a külsőségekre helyezte a hangsúlyt. Minden attól függ, kinek milyen  cipője, ruhája stb. Nem vagyok egy szemforgató aggszűz, de azért ez sokkolt.

Az egyik diák szerint ciki, ha valaki folyton olvas. Persze nem azzal magyarázta, hogy az ilyen szociálisan izolálódik, hanem azzal, hogy az mindig csak a könyvekről beszél, és ez uncsi. Wtf. Nagyon érdekes, egy másik csoportban kifejezetten menőnek számít az olvasottság, dicsekednek nekem azzal, hány könyv van otthon, mit olvastak már, mi a kedvenc könyvük, hasonlók. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy hogyan lehetne a gyerekekkel megértetni, hogy a külső és belső értékek bőven járhatnak együtt, egyiknek sincs kizárólagossága, ha törekszel rá. Mutathatnék egy képet nekik a könyvespolcomról, meg egyet a cipősszekrényemről. :D

A kisebbeknek megkönnyíti a mindennapokat, ha valamilyen rendszerességet viszünk bele. Egy idősebb kolléganőm javasolta, hogy legyen valamilyen rendszeres írásbeliség az órákon. Ezt továbbgondolva végül beszereztettem a hetedikesekkel egy A/5-ös füzetet, amibe minden óra elején írnak vagy fogalmazást, vagy tollbamondást, később majd mondatelemzést, szófaji kategorizálást, ilyesmiket. Kisjegyet kapnak, illetve valami olyasmit, három kell belőle egy rendes jegyhez. Kaphatnak pipát, üres kört, áthúzott kört. Ez kábé ötös, hármas és egyes, de nincs belőle ajvékolás, hogy kaptam egy kishármast, ne máááár, taaanárnőőőőő, lééééégysziiiiii..! Random beszedek párat, megkapja az értékelést, legközelebb másét szedem be, és visszamenőleg is javítom az írásaikat. Így folyton kapnak visszajelzést, gyakorolnak, jegyük is lesz, nekem meg nem kell egyszerre száz szöveget elolvasnom. Annyira komolyan veszik az ilyesmit, hogy múltkor aggodalmaskodva kérdezte az egyik kisklambó, hogy a mínusz is bekerül-e az e-naplóba. :D

Szeretek tablót csinálni a diákokkal, többek között azért, mert szó szerint kézzelfogható eredménye van az ilyen feladatoknak. Gimi első éveiben működik leginkább, mert a nagyobbak már annyira nem lelkesednek a dologért (nyilván van kivétel), a kis csimóták meg imádnák csinálni, csak rém tökölősek, rengeteg idő megy el vele, lényegkiemelésben meg még nem valami jók. Általában korszakbevezetőnek, eszmetörténeti körülnézésnek használom. Tele lehet tenni képekkel, színes filcekkel lehet irkálni, szóval szokták szeretni, és ha tényleg informatív és elfogadható esztétikai szinten van, akkor a teremben is ki lehet tenni. Unalmukban úgyis nézegetik majd, és ilyenkor meg is marad valami belőle.

Ma a tizenegyedik évfolyamon csináltunk tablót, kaptak szövegeket, kooperálni kellett, elég menő lett. Sokkal jobb, mintha frontálisan ledarálnám, ők meg jegyzetelnének. Nekik is. :D Nagy tanulság, mert nem gondoltam volna, de a 18 évesek is ráfeszülnek, hogy pluszt kapjanak. :D Nemsoká kezdjük a Bánk bánt, jééj! 

Ti mivel dobjátok fel az eszmetörténeti bevezetőket?

Pinteresten érdemes körülnézni, csomó iskolai ötletet és inspirációt találok ott mindig. Legnagyobb része persze alsósokra van szabva, és elég öncélú, annyi, hogy a tanítónő rajzolhasson szép betűket, és a legtöbb poszt csak arról szól, hogyan dekorálhatod CUKIN a tantermedet. Hogy a lényeggel foglalkozzunk, ugye. Persze elég menő egy felpimpelt tanterem, de a legtöbb osztály állandóan termek közt vándorol, úgyhogy ennek nincs túl sok értelme. 

Van ez a játék, amit mindig játszottunk a napközis táborban, Találd Ki a neve. Tudjátok, ez az a táblás játék, ahol rajzolt arcképek vannak, kérdezgetni kell a másikat, hogy melyik figurára gondolt, és folyamatosan szűkítened kell a számbavehető karakterek listáját. Nő/férfi, van-e szemüvege, van-e haja stb. Pinteresten találtam egy átalakított verziót, ami a magyar irodalomtörténetre rímeltetve elég menő kis játék, de csak a kisebbeknek. Ráapplikálod magyar költők és írók képeit, és ki kell találni, kire gondolt a partner. Inkább nyugatosoktól kezdeném, Petőfit azért mindenki felismeri, de ez tényleg egyéni preferencia dolga. Logikai képességet, kérdezési stratégiát fejleszt (ha óratervet írnék, most ötezer érintőlegesen kapcsolódó kompetenciát ideírnék), ráadásul összekötik a kisklambók a neveket és az arcokat. Menő!

Hallgató koromban ezerszer kidolgozottabbak voltak az óráim, mint most, hogy már pénzt is kapok érte. :D Pedig az egyetem mellett csináltam, kevesebb időm volt megtervezni mindent a legapróbb részletekig. Persze senkinek nincs ideje az összes óráját percről percre kitalálni, halál kellemetlen is lenne, az ilyenek pont a diáktényezőt felejtik ki a tervből. Mi van, ha unatkoznak, ha több időre van szükségük, ha nem működik, amit kitaláltam, ha felvetődik egy érdekesebb/értékesebb gondolat stb. Persze a Pázmányon erre is találtak megoldást. Onnan vagyok ilyen jól értesült, hogy láttam egy pázmányos jelölt pár óratervét. Leestem a székről, amikor megláttam, hogy van olyan rubrika az óratervben, hogy mit fognak mondani a diákok, milyen válaszokat adnak. Jóój! Persze mit vár az ember egy olyan egyetemtől, ahol táblaképet is kell mellékelni, még akkor is, ha csak a mű címét írod fel rá. Meghalok. :D De komolyan, képzeljétek már el, ahogyan egy gyakorló tanár minden órájára készít táblatervet, és felírja, hogy Petőfi Sándor: Az apostol. Tök természetes.

Szóval este hullaként purcanok ki, aztán meg nem tudok elaludni, mert tök más a bioritmusom. Összességében nem alszom kevesebbet, mint korábban, csak olyan, mintha folyton jet lagem lenne. Social jet lagem. Hatkor csörög az óra, és én rémesen sajnálom magam. A közoktatás mártírjának érzem magam, kiszipolyozott áldozatnak. Amikor végiggondolom, hogy a gyerekek, a kicsik is, ugye, nap mint nap ezt csinálják, vagy az ötvenes tanárok, akiknek egy családról is gondoskodniuk kell, akkor belül tök ciki, hogy ennyire lefáraszt a munka meg a koránkelés. Mindenki azzal nyugtat, hogy majd megszokom, hát nagyon remélem, különben elviselhetetlen leszek, aztán jön a szociális izoláció - klasszik tanári jövőkép. :D

Szerintem tudjátok, miről van szó. Nahalka István írása a témában. Kösz, Laci!

Hallgatóként azt gondoltam, hogy a tanári pálya nem nehéz, csak tele van kontraszelektált nénikékkel és balfaszokkal. Valószínűleg a társadalom nagy része hasonlóan gondolkodik, mindig meglepődnek, amikor megtudják, mivel foglalkozom. Nem hordok csipkegallért ugyanis. Ezzel a gyerekek is így vannak. (Ők sem hordanak csipkegallért.) Nagy a sokk, amikor először belépek egy új osztályhoz, ez először nyilván hízelgő, de aztán mindig rájövök, hogy sokkal inkább bosszantó. Ha pályakezdő vagy, akkor laza - ez egy axióma a gyerekek számára. Amikor kiderül, hogy vannak elvárásaid, követelményeid, akkor hirtelen csökken az ázsiód. Jó, próbálok nem okoskodni és szintén nem általánosítani.

Az egyetemen rengeteget tanultam a gyerekek életkori jellemzőiről, de ezt leszámítva hasznosítható tudást a viselkedésükről, gondolkodásukról egyáltalán nem. Ez visszaüt. Kábé csak azt hallod, hogy a GYERKŐCÖK mennyire cukik, a kamaszok elviselhetetlenek, rettegni kell tőlük. Kösz. Nem kapsz a kezedbe semmilyen iránymutatást arra nézve, hogy mi van akkor, amikor nem az történik, amit vársz vagy amit kérsz. Fegyelmezésről kérdezel? A válasz a kooperatív csoportmunka. Jéjjj! Akkora gyerekeknél, akiknek a legérdekesebb dolog evör, hogy a szomszéd padsorban ülő másiknak mi a kedvenc színe. Amikor a táblánál állsz, és kétségbeesetten kotorászol az agyadban, mit is mondtak az egyetemen, erről? Semmit, oldd meg. Nyilván elsődleges egy pedagógiai gondolkodásmód és koncepció kialakítása, nem vitatom, de hasznos lett volna erről legalább egy beszélgetést, vitát indítani valamelyik szemináriumon.

Végül aztán lépned kell, ha nem akarod, hogy szerencsétlen kis penészvirág légy, akit élből lenéznek a gyerekek. Amikor már azon gondolkoztam, hogy EZÉRT görnyedtem éjszakákon át Gadamer fölé (nem úgy :D), rájöttem, hogy ha nincs paradigmaváltás, meggyűlölöm a munkámat nagyon gyorsan. Számomra a komfortérzet-nélküliség lélekölő, mindentől elmegy a kedvem, ha nem vagyok elégedett a környezetemmel. És azt nem vehetem adottnak, meg kell teremtenem. Ha szarul érzem magam, úgy is tanítok. Úgyhogy ma átmentem autokratába, hogy kijelöljem a határokat. Kicsit utálnak most, az biztos, de nyugi van, nem kell ordítoznom, és ami a legjobb, nem kell használnom az Antalné-féle csendjelet. :D Egyébként rohadt nehéz, meg sajnálod is a gyerekeket, de muszáj.

Schöpflin Aladárnak van egy remek tanulmánya Irodalom és iskola címmel, ezt plagizáltam. Itt olvashatjátok.

Babits agyonidézett Irodalmi nevelés című tanulmánya is menő, olvassátok el, ha motiválatlannak érzitek magatokat.